„Istenem, Istenem!
Egy tiszteletre méltó ősz kezébe, negyven
Esztendeig való szolgálatért,
Száraz kenyért nyújtasz magyar hazám?"
(Katona: Bánk bán)
Lelkes, vidám és optimista emberként kerültem a közigazgatásba két és fél éve, aki akart és tudott is jó munkát végezni. Fizikailag, lelkileg egyaránt rámentem arra, hogy mindig igyekeztem a lehető legjobb teljesítményt nyújtani egy olyan világban, ahol ez nemhogy nem érték, hanem kifejezetten hátrányt jelenthet. Augusztus óta már csak azon küszködtem, hogy úgy szabaduljak meg elviselhetetlen helyzetemből, hogy legalább ne kelljen számomra csillagászati összegeket visszafizetni. Folyamatosan úgy éreztem magam, mint nyuszika a sapkás viccben. Mondjuk sapkát tényleg nem hordok, de már egyszer azt is felajánlottam főnökömnek, hogy változtatok egészségtelen sapkaviselési szokásaimon.
Jelenleg teljesen kiégve próbálom feldolgozni a történteket, még csak munkát sem keresve, mert nem tudnék szabadulni az érzéstől, hogy biztos megint csak kihasználna a munkáltató, aztán úgy viselkedne majd velem, mint valami féreggel. Egyrészt szeretném kiírni magamból a történteket, ami által talán gyorsabban túl leszek az elmúlt időszak poklán, másrészt a figyelmet szeretném felhívni arra, ami a közigazgatásban folyik az adófizetők pénzén hatékonyabb közigazgatást remélve, ahol elkötelezett, felelős tisztviselők dolgoznak, és olyan szabályokat, felelősségi rendszert, ahol a tetrekész, lojális emberek haladhatnak, és nem jutnak az én sorsomra. Nem utolsó sorban vezérfonalat szeretnék hagyni leendő köztisztviselőknek, nehogy esetleg naívságból vagy tettvágyból végzetes hibákat kövessenek el.
Többen óvva intettek attól, hogy akár névtelenül is őszinte legyek. Egyikük poénja szerint ennél kevesebbért is tűntek már el emberek. Az biztos, hogy a viccek ha mégannyira túlzóak is, sokat elárulnak a valóságról. Másrészt viszont megtapasztaltam, hogy amit kapok, az mindig független attól, amit adok –sajnos. Ha eddig nem féltem, nem most fogok elkezdeni parázni. Szóval köszönöm az irántam való aggodalmat, de semmit nem bántam meg jobban, mint hogy nem csak a saját érdekemet néztem kezdettől fogva, hanem jófejkedtem állandóan, gondolván jóval meglehet győzni a rosszat. Hát nem lehet!
A minap arról beszélgettem egy kisebb társasággal, hogy a közigazgatás a köztudatban ugyan egyet jelent az aktatologató bürokráciával, közpénzek elherdálásával és ráérős ügyintézőkkel, a köztisztviselő poénoknak - teljesen méltatlanul - mégsincs olyan szép hagyománya, mint a rendőrvicceknek. A műfaj megteremtésének érdeme mégsem az enyém, gondoljunk csak Parkinson törvényeire. A nagy előd iránti tiszteletből álljon itt egyik legismertebb törvénye a közigazgatásról:
„Egy munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasználható időt.”
Kötelező olvasmányok:
Ktv.! Felmondás – olvasói levél
Munkanapló - Thrilling napjaim a közigazgatásban
Előbbiről több kollegám esküdött, hogy tuti tőlünk írta valaki, mert valóban a legapróbb részletekig stimmel minden, de nem. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár kizárólag megtörtént eseményekből építkezek, ha bárki magára ismerne bejegyzéseim alapján, az csakis a véletlen műve lehet. Másrészt - ugyan az eset tanúskodik egyfajta hasonlóságról az egyes szervek között - nem szabad általánosítani egyetlen szerv jórészt egyetlen osztályán szerzett tapasztalatai alapján. A jelenlegi viszonyok között a lehetőség viszont egyértelműen megvan ezekre a visszásságokra. Ez az, amire szeretném felhívni a figyelmet.
