A múlt
Shakespaer már a bürokrácia feltalálása előtt kritizálta a bürokráciát:
Shakespeare: Hamlet
Mert ki viselné a kor gúny-csapásait,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Utált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rúgást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyugalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel?
Katona: Bánk bán
Egykor egy öreg paraszt
Akadt elõmbe - szárazon evé
A megpenészedett kenyért. - Igaz s hív
Szolgája volt hazánknak, mondja, negyven
Esztendeig: de nyúgalomra ment.
Miért? helyet kellett csinálni egy
Hazádfiának - (összecsapja kezeit).
Istenem, Istenem!
Egy tiszteletre méltó õsz kezébe, negyven
Esztendeig való szolgálatért,
Száraz kenyért nyújtasz magyar hazám?
Ugyaninnen Etele-féle vezetőknek. Nagyon igaz. Katona ismerte Etelét? :O
Te híveidnek a porig
Alázatosakat véled, kik úgy
Mosolyganak, mikép parancsolod.
Nem látod azt, hogy többnyire a saját
Hasznokra egy kalitkát építettek
A büszkeségeden, hízelkedéssel,
Hol elveszel.
A jelen
Az elmúlt másfél évtizedben emberek milliói, vállalkozások százezrei tanultak meg alkalmazkodni a változó világhoz, az egyre élesebb nemzetközi verseny követelményeihez. A hatalmas változások ugyanakkor szinte változatlanul hagyták az állam másfél évtizede kialakult szervezeteit, a központi és helyi közigazgatást, az önkormányzatokat. Ennek következménye, hogy míg a magyar gazdaság egyre modernebb és versenyképesebb, továbbra is túlméretezett, lassú és drága a közigazgatás, bürokratikus az ügyintézés. (...)
Immár hosszú évek óta tudjuk, hogy elkerülhetetlenül változtatni kell a közigazgatás elavult rendszerén, s nem csupán azért, mert a mai hatalmas apparátusok túl sok pénzébe kerülnek az adófizető polgároknak, hanem azért, mert nem serkentői, hanem inkább akadályozói az ország gyorsabb, sikeres fejlődésének. (...)
Dudás Ferenc: Elefánt Mesék III. -Az Elefántot Ki viszi át a túlsó partra?
Ha egyébként nem teszünk valamit a közigazgatás vonzerejének javításáért, akkor oda tényleg csak a kontraszelektáltak szelektáltjai jönnek. (...)
Most ne elemezzük azt, hogy mi vezetett ide, s miért jellemző ma szinte általánosan az, hogy a tehetséges fiatalok alig maradnak meg e pályán. Vagy ne ragadjunk le annál, hogy a jobb sorsra érdemes tapasztaltabbak egy része is miért inkább odébbáll. S, hogy miért? Annak reményében, hogy máshol talán jobban megbecsülik és (talán) még emberszámba is veszik.
Átjutunk ezen, és hogyan a túlsó partra?
S, hogy miként fordíthatunk ezen a nem éppen rózsás helyzeten, s mit ne tegyünk, hogy ne legyen még nagyobb baj? Vegyük csak sorra:
nem odázható tovább egy olyan rendszer létrehozása és működtetése, amely a jelenlegi hagyományos karrierrendszert érdemben (s nem csak a kinyilatkoztatások, illetve poénvadászat szintjén) rugalmasabbá és minden érintett számára ösztönzőbbé teszi;
elengedhetetlen intézményesíteni egy olyan inspirálóan ösztönző mentori rendszert, amely a gyakornokokat a tapasztaltabbak szárnyai, alá vonja és a program eredményeként meg is, tartja. Mindehhez nemcsak pénz, hanem elszántság és sok-sok invenció kell, amelyre egyébként a személyi állomány jelentős része régóta ki van éhezve;
ma már kevés (lesz) azzal operálni, hogy az állami fizetéssel együtt jár egy a piacinál biztosabb állás és előrejutás. Ma ennél már sokkal több kell! Pályakezdő fiatalok és kreatív harmincasok, sőt negyvenesek is, csak akkor maradnak itt, ha a közigazgatási szervezetek is vonzó és innovatív műhelyként próbálnak meg működni, olyan műhelyként, amelyben nemcsak fontos, hanem szinte védjegy és presztízs a folyamatos tudásmegújítás, s a továbbképzés
Csanádi Ágnes: Teljesítmény motivációk a közigazgatásban
"A központi közigazgatás elmúlt 14-15 éve egy sajátos nagyüzemmé vált, ahol a környezeti feltételek gyakori és nehezen kiszámítható változása létrehozott, néhol megerősített egy olyan munkavállalói magatartást, ami nem vagy csak nagyon nehezen fog megváltozni határozott beavatkozás hiányában.
Egy biztos megélhetést, stabil munkahelyet, az igényeknek megfelelő szakmai előmenetelt, néhol presztízst és néha nem jó értelemben vett hatalmat. Mi történt az elmúlt évtizedben? A stabilitás megszűnése a vezetőket már főosztályvezetői szinten is elérte, állandósult a szervezeti és hatásköri változás, szakmai továbbképzések többnyire megszűntek, negatív presztízs lett a jellemző, és 2002-ig a jövedelmek is erősen elmaradtak a hasonló magánszférabeli pozícióktól. Aki tehette a gazdasági rendszerváltáskor "privatizálta" magát, maradtak a határozottan elszántak és azok, akik csak ebben a teljesítmény elvárás nélküli környezetben tudnak fennmaradni.(...)
Az apparátusok beidegzett magatartásává vált az un. önfenntartó és kiszolgáló motiváció. Az önfenntartás gyakorlatának tipikus példája, amikor feladatokat határoznak meg maguk és szervezetük számára. (...) A feladat-meghatározás a munkaidő kitöltése érdekében történik és gyakorlatilag terjedelmes belső előterjesztésekben teljesül. (...) A kiszolgáló motivációt az időhiányos, szolgalelkű állapot kíséri.
Mi a helyzet az elszántakkal? Ők azok, akik vagy szakmai vagy közszolgák és akik - bár másutt is megállnák helyüket - ragaszkodnak a munkájukhoz, a jobbítás szándékával rabszolgái a rendszernek. Rabszolgák, mert ők rendre többet dolgoznak az előbbi csoportba tartozóknál, és elismerésük nem jobb, sőt. A többlet teljesítmény kilóg a sorból, és nem mindig kezelhető a szakmaiság az átpolitizált rendszerben
A társadalmi igény sajátosan jut el ezekhez a dolgozókhoz. Az önfenntartók a legjobb gazdasági lobby alanyok. Ők befogadják az egyéni igény megjelenését, azt társadalmasítják és nem feltétlen a pozitív értelmű hatalmat erősítik. Az elszántak a közös ügyet keresik és szolgálják, gyakran szemben az előbbi csoport képviselőivel.(...)
Gyakorlatilag egy-egy ágazati, szakmai rendszer jövője alapjaiban függ az azt szabályozó középvezetői körtől és a mögötte lévő szakember gárdától. Itt a hiedelemmel szemben nem a politikai akarat az erősebb. Vagy az egyéni gazdasági érdek, vagy az apparátus magatartása, saját belső érdekviszonyai és ezek kormányciklusokon átívelve képesek a saját "gondolataikat" tovább vinni. (...)
És végül miképp hat a rendszeres "fűnyíró" ezekre a dolgozókra? Sajnálattal tovább erősíti a bemutatott állapotot. A túlélés határozott céllá vált! Hónapokig csak a legszükségesebb munka készül, mert várják kire milyen sors vár. A létszámleépítésekben egyrészről a szubjektív szempontok, másrészről a szociális érzék dönt. A szubjektivitás alapján a gyakori a politikai befolyás alapján történő döntés, a szociális érzék alapú pedig arról szól: "úristen, ha én ezt kirúgom biztosan éhen hal". Lehet így is segélyen tartani valakit."
