„A jó lovas katonának de jól vagyon dolga.
Eszik, iszik a sátorban. Semmire sincs gondja.
Hej élet, be gyöngy élet. Ennél szebb sem lehet.
Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret."
Egyelőre nem boncolgatom tovább a nagyotmondás és ripacskodás témáját, de még sokszor fogunk találkozni vele, hiszen a köztisztviselői lét alapját jelenti. Most nézzük a másik fontos alapkövetelményt.
Valószínűleg közigazgatás nem új keletű alapelvéről van szó. Móricznál leltem ezt a 30-as évek elején játszódó Rokonokban:
„ az Imrike odaáll elé, s az esti vacsoráról kezd beszélni. Ez is ott volt, és nagyon víg dolgokat csinált. Állva, ülve, fekve ivott ki egy-egy pohár pezsgőt nyelés nélkül, úgy hogy csak betöltötte a torkába, s az lecsúszott, el sem köhintette magát.
Nagy jövője van a közigazgatási pályán"
Talán az egyetlen lényeges változás a múltszázad 30-as éveihez képest, hogy a nők tömegesen megjelentek a közigazgatásban, ami határozottan színesítette a karrierlehetőségeket.
A Háry János toborzója a lovas katonát köztisztviselőre cserélve szószerint értelmezendő a közigazgatásra. És ez most nagyon komoly. Tényleg nem való a közigazgatás annak, akinek az evés-ivás problémája helyett holmi feladatokra van gondja. Magam sem kevés időt töltöttem a napi ebéd megszervezésével, de nem az evés a legfontosabb elem, az még nem elég a karrierhez. Fontosabb az ivás és a bulizás (és persze a d…).
Kár hogy nem lehet mindjárt így hirdetni az állásokat. Mert esetleg lenne belőle némi botrány, ha a közigálláson a hirdetés végére odabiggyesztenék, hogy antialkoholisták kíméljenek. Legegyszerűbb lenne persze a ktv.-ben kikötni a büntetlen előélet mellett ezt is. Tudok azért olyan osztálytársról, akitől nyíltan megkérdezték állásinterjún, hogy szívesen vesz-e részt osztálybulikon. Bizonyára én okoztam azt a traumát, ami ezt a kérdést kiváltotta Eteléből.
Néhány napja láttam egy igen színvonalas műsort Paris Hilton újabb öribarit keres vagy ilyesmi címmel. (Ez már a vég. Ekkor először jutott eszembe, hogy lassan ideje lenne mégis munkát keresnem, de aztán megnyugtattam magam, hogy ráérek ezzel, amíg a Dallas-t nem nézem.) Szóval a Paris-féle válogatás lényege az volt, hogy ki mennyire bírja a bulizást, utána pedig tósztot kellett mondaniuk Paris-re. Javasolnám ezt a kiválasztási módot a közigazgtásban is, azzal hogy esetünkben nem Parisről kellene a jelölteknek ömlengeni, hanem az Etele-Bettike párocskáról. Ez legalább tiszta helyzet lenne csökkentve az esélyét, hogy bármelyik felet csalódás érje.
Utólag visszagondolva kevesebb esélyem volt antialkoholistaként a közigazgatásban, mint a háromlábú süninek a hatsávos autópályán. Ráadásul a hárijános stílus sem ment nekem, ami viszont sokakat átlendített a problémán, például 10-es skálán 15-ösre értékelve a kihelyezett „osztályértekezletet” (nyal-nyal). A gyöngyélet élvezete ugyanis olyannyira fontos, hogy nemcsak szóban, hanem esetenként még írásban is komoly kérdőíveken mérték fel az ilyen osztályértekezletek sikerét. Nem való köztisztviselőnek, akinek nem tetszenek ezek az alkoholban pancsoló értekezletek, melyek egyik lehetséges kimenetele, hogy Etele ádámkosztümben fürdőzik mindenki szeme láttára (csodakellemes lehetett novemberben), miközben a rihegő-röhögő, egyébként magát roppant kultúráltnak és kifinomultnak tartó Bettike fényképeket készít az eseményről. Amennyiben ezzel nem tudsz azonosulni vagy legalább úgy tenni, neadjisten az egész napos csapatleépítés helyett inkább a munkáddal foglalkoznál, akkor bunkó vagy és antiszociális, aki mindenből kihúzza magát, és semmi keresnivalód a közigazgatásban. És ez megint nem túlzás.
Érdekes, hogy a gyöngyélet sokat hanyatlott a közigazgatásban töltött 2,5 évem alatt. Na nem én bomlasztottam. Vagy de? :o Amikor odakerültem, még átlag minden második héten volt legalább egy kisebb pezsgőzés, ami fokozatosan lecsökkent. Az egész napos kiruccanásoknak nyilván a válság következtében megnyirbált intézményi költségvetés adta meg a kegyelemdöfést, ami által csökkent a vedelés céljára elkölthető adóforintok összege is. Rohadék válság. Nem elég, hogy emberek maradtak fedél nélkül, de már legszentebb eszméinket is kikezdi. A rendszeres pezsgőzések elmaradása viszont talán arról tanúskodik, hogy ezek a „csapatépítések” nem a várt eredményeket hozták. Már persze attól függ, mi számít eredménynek. Bettike és Etele például szuperül szórakoztak. Végülis ez a lényeg. Mi másért tartanák fent az adófizetők a közigazgatást?
Összességében azért be kell ismernem, hogy a köztisztviselői lét valóban édes, csak éppen tudni kell nyalni.
