Sokan tévesen a feladatok a rendelkezésre álló idő kitöltésére vonatkozó tulajdonságát emlegetik Parkinson törvényeként, ami valójában a közigazgatás létszámának növekedésére vonatkozik.
Képlettel leírva:
X = 100(2km +i)/yn
k = azoknak az alkalmazottaknak a száma, akik beosztottak kinevezésével akarnak előléptetést elérni
i = a kinevezés és a nyugdíjazás ideje közti különbség
m = a feljegyzések megválaszolásával eltöltött munkaórák száma az intézményen belül
n = az irányított tényleges egységek száma
x = az évente felveendő új munkaerők száma
y = előző évi összlétszám
Ne ijedjen meg senki, a képlet nem része a közigazgatási matematikának, a közigazgatás létszáma teljesen más számítási móddal nő.
Ahogy már korábban írtam, a munka szervezésénél, elosztásánál, pláne a létszámtervezésnél - ami körülbelül arról szól, hogy söpörjünk csak be minden státuszt, amit engedélyeznek, az engedélyezés meg csapjunk a hasunkra alapon megy - nem szokás konkrétan megnézni a számokat, hanem az bemondás, érzés alapján működik. Sokat segít, ha az ember jól lemarad, mert az a közigazgatásban egyértelmű bizonyítéka annak, hogy rengeteg a munka (na jó, attól függ azért, hogy milyen munkáról van szó, meg mennyire vagy szimpatikus a főnöknek). Bármit számokkal bizonyítani egyszerűen nincs hagyománya a közigazgatásban, és teljesen értelmetlen próbálkozás is.
Én például próbálkoztam ezzel Etelénél tavaly ősszel, amikor könyörögtem neki, hogy ne lehetetlenítse el a munkámat. (Érdekes, hogy a beosztottnak kell ezért könyörögni, a főnök meg, aki jobb helyeken felelős érte, épp az ellenkezőjén fáradozik)
Az Etelének átküldött kimutatás szerint a munkaköröm keretein belül feldolgozandó iratok száma x db volt 2006 szeptemberében (ekkor még nem én csináltam, boldog idők: még A Hatóság létezéséről sem tudtam), 2007 és 2008 azonos időszakában ennek kétszerese, 2009 szeptemberében pedig már háromszorosa.
Hogyan változott közben az osztály és a kérdéses feladattal foglalkozók létszáma? Mivel 2006-ban az akkori kolleganő nem tudta egyedül megcsinálni ezt a munkát, 2007-ben felvettek a feladatra még egy embert. Ezután egy rövid ideig ketten csinálták, majd szépen jöttek mellé más feladatok, amiket korábban más látott el az osztályon, miközben az osztály létszáma tovább bővült, egyes feladatok megszűntek vagy átadásra kerültek, máshol kevesebb lett a munka. Ennek ellenére Etele úgy látta, hogy hiába lett több a munka a vizsgált munkakörben (nem érzésre, hanem ellenőrizhető tények szerint), nemhogy 2 ember, de EGY is sok lesz rá. Ez a sok ember voltam én. (A feladatra 2007-ben szerzett státusz jó lett arra, hogy levegye Etele és Bettike válláról a gondokat) Végülis logikus, hogy ha x mennyiségre kevés egy ember, akkor 3x mennyiségre még sok is. :o Vegyük még hozzá, hogy szerinte én voltam a világon elképzelhető legcsapnivalóbb munkaerő. A számok és tények sajnos ezt sem bizonyítják (amik ugye makacs kis dologok, persze közel sem annyira, mint Etele), de a közigazgatásban ez körülbelül csak annyit jelent, hogy nem vagy szimpi. Még azt is kitalálta, hogy belefér az időmbe statisztikát csinálni minden héten (amit szerintem el sem olvasott, legalábbis semmit nem lépett, amikor látta, hogy egyre inkább nő a lemaradás), azzal az indokkal, hogy a feladatot egyedül látom el, és ahogy fogalmazott, a statisztikától lesz hatékonyabb a munka. :o A kért adatok egy részének köze nem volt a munkámhoz. Volt, hogy visszajöttem táppénzről, megcsináltam a kétheti statisztikát (mivel előző héten nem voltam) majd elmentem szabira. Olyan hatékony lett tőle a munka, hogy csuda. Gyakorlatilag sikerült Etelének tönkre tenni, amit két év alatt ketten rendbe raktunk.
Mellékesen ismét egy rövid coaching: a fokozott ellenőrzés rendszerint a teljesítmény visszafogásához vezet (némi szakirodalmat tessék forgatni erről, valami menedzsment alapjai vagy ilyesmit, tök okosakat írnak néha), és különösen értelmetlen, sőt káros abban az esetben, ha a teljesítmény egyértelműen semminek nem függvénye, netán a teljesítmény és a juttatások fordított arányban állnak egymással.
Az én esetemben ráadásul azért sem volt szerencsés az ötlet, mivel külső motivációt finoman szólva nem kaptam, mégis igyekeztem jó teljesítményt nyújtani, és felajánlottam Etelének, hogy keressünk értelmes és arányos megoldást, vagyis kihasználható lett volna egy jól érzékelhető, erős belső motiváció (megcsinálom, mert ez a feladatom, nem csak pénzzel, hanem feladatokkal is motiválható vagyok stb.). Etele a munkám ellehetetlenítésével úgy döntött, hogy ezt is tönkreteszi. Az én történetem A Hatóságnál lényegében már ekkor befejeződött. Fizikailag ugyan még bejártam, mint valami zombi, de már csak azért, mert nem akartam még én fizetni nekik. Gyakorlatilag kizártam a külvilágot, és a puszta túlélésre játszottam az utolsó félévben (azért ez sem volt egy semmi harc). Felvettem az Etele által elvárt teljesítményszintet (valahol a béka segge alatt), és halottnak meg hülyének tettem magamat. Egy hülye és süket halottnak.
És hogy mi lesz a felszaporodott munkával, aminek elvégzését (ha jól tippelek) jogszabály teszi kötelezővé? Természetesen ismét bővíteni kell a létszámot, mert a lemaradás az azt jelenti, hogy kevés az ember. (A rossz és felelőtlen szervezés és vezetés, netán felelősségre vonás szóba sem jöhet) A felvett embert aztán megint át lehet csoportosítani más feladatokra, majd megint lemaradás, megint új ember felvétele…
Így tart a közigazgatás állományának növekedését leíró függvényünk a végtelenbe.
