Év elején egy ködös februári napon A Hatóságnál beütött a szigor. Történt ugyanis, hogy némi határidőből való kicsúszás komoly anyagi kárt okozott A Hatóságnak, amire már türelmes és pókerarcú igazgatónk is összerántotta a szemöldökét, és a közönséges varangy hátsója alatti munkamorált olyan módon gondolta némileg élénkíteni, hogy kötelezővé tette a jelenléti ív érkezéskor és távozáskor való töltését, mégpedig a portán. Érdekes gondolat egyébként, mert bent lenni vagy dolgozni is, az két külön történet. Javasolnám inkább a jó teljesítmény elismerését a nincs kedvem megcsinálni magatartás helyett. Alapban persze nem lett volna rossz ötlet, hogy ha már írunk jelenléti ívet (már aki), akkor azon a tényleges érkezés és távozás legyen. Korábban én magam is havonta egyszer töltöttem, mert annyira nem volt semmi értelme. Előfordult, hogy 7:45-re értem be, és még senki nem volt a szobában, aztán megdöbbenve láttam a jelenléti ívről, hogy egyedül én késtem el.
Na ment is a dolog februárban vagy egy hétig, hogy mindenki szépen írta magát a jelenléti ívre jövet-menet a valóságot csak kisebb (max. 10 perc) eltéréssel kozmetikázva. Az első, aki úgy gondolta, hogy elég neki hetente kétszer beírni magát, az éppen a jelenlétiről szóló utasítást szétküldő Etele volt, majd szorosan követte Bettike is példaképét. Persze meg lehet érteni őket. Ők korábban felette álltak ilyen apróságoknak, hogy jelenléti ív.
Bettikének már az is súlyos trauma volt, hogy be kellett érnie 8-ra. Korábban ilyen nem nagyon történt vele. Esetleg, ha bulizni mentünk valahova. Előfordult, hogy egy kolleganő jóval fél 9 után kereste, hogy nincs-e ma, mire Etele azt a választ adta, hogy éppen most telefonált, mert elakadt a sorompónál. Hihetően hangzott, de Etele nem nagyon adott arra, hogy az osztálya előtt megőrizze szavahihetőségét. (Ilyesmire egy diktatórikus vezetőnek semmi szüksége) Csendben jegyzem meg, hogy én is ugyanazon a sorompón jártam keresztül, és mégis többnyire már 7-re bent voltam. Nem azért mert olyan különlegesen ügyes vagyok, pusztán azáltal történhetett ez, hogy időben elindultam. Mindig a legegyszerűbb megoldás a legjobb.
Ezután még képzeljük el, hogy milyen megalázó egy Bettikének minden reggel a portához járulni, mint valami földi halandónak. Magam is fültanúja voltam, amint egy kollega megkérdezte tőle némi kárörvendéssel a hangjában, hogy Beetikeee, hát befutottáál? Az emberek gonoszak. Láttam ugyan főosztályvezetőt, akinek nem derogált betartani ezt az utasítást, de hát hol van egy főosztályvezető a bizonyítvány-lefűzögető vagy nem tom’ mit csináló Bettikéhez képest.
Érdekes egyébként, hogy honnan jött az a gondolat, hogy 8-ig kell beérni, mivel az Etele által küldött utasítás szerint a munkaidő fél 8-tól kezdődik, és semmi félórás csúsztatásról nincs benne szó. Etele nem is ismert ilyen szabályt, ha például rólam volt szó, hiszen még utolsó héten is azt magyarázta, hogy bár 7-re bent vagyok (tehát munkakezdés előtt fél órával), ne legyen az, hogy utolsó előtti munkanapomon elmegyek fél órával hamarabb. Ő maga persze tévedésből sem ért be fél 8-ra, hogy Bettikéről már ne is beszéljünk. Úgy tűnik, hogy a csúsztatásra vonatkozó szabály azért nincs benne az utasításban, mert van, akire vonatkozik és van, akire nem. Gondolom ez is az ő szimpátiájának függvénye, mint minden A Hatóságnál.
Ha nem is érintette olyan rosszul, mint Bettikét, azért Etelének sem volt túl kellemes az érkezéskori jelenléti töltés, mert súgdolozott a pórnép, hogy nem az igazat írkodja az ívre. Mondom, hogy gonoszak az emberek. Eme szörnyűségeket elkerülendő tehát párocskánk rövidesen arra a gondolatra jutott, hogy elég nekik hetente egy-két alkalommal beírni magukat. Nehogymán még azt higgye valaki, hogy ők nem állnak felette egy vacak igazgatói utasításnak. Bettike végül egyre inkább a 8 órás érkezést is ismételten csak a jelenléti ív szerint tudta betartani, és hogy meglegyen a munkaidő, na meg hogy mégdurvábban demostrálja, hogy ő bizony mindent megtehet, szokásává vált, hogy A Hatóságnál tartott tornaórát is belevette a munkaidőbe, amikoris az edzésen résztvevő kb. 20 ember látta alkalmanként, hogy nagyonis nem a munkaidejét tölti.
Párocskánk ezzel megadta a kegyelemdöfést az utasításnak, és egyre inkább visszatért a jelenléti ív töltése a régi kerékvágásba. Vagyis néha ráírunk valamit, oszt jóvan az. A Hatósági élményeim megírása közben sokadjára teszem fel a kérdést: Akkor meg minek ez az egész cirkusz?
